Vége a szerelmes, andalgós, diskurálós, zenehallgatós, kényelmes, tág helyes autókázásoknak. Mindegy, hogy hova megyünk, mindegy, hogy mekkora autóval, az mindig tele van, és mindig a babakocsik, bőröndök és gyerekek között kell magadnak egy kis helyet szorítani, hogy nehogy lemaradj te is a jó kis utazásról.
Vegyünk egy 100-130 km- es útszakaszt, ami 90 %- ban autópálya; monoton zúgó hang, indulás alvásidőben, szinte semmi fékezés; ideális körülmények egykönnyű kis szunyókáláshoz. Ejha,mégsem működik, vagyis az esetek nagyobb százalékában nem müxik.
Szóval végre mindent besakkoztunk az autóba; azt hiszem, ilyen rutinnal simán megnyernénk egy tetris VB-t; a legkisebb helyet is kihasználjuk, hogy rakjunk oda valamit- még egy nélkülözhetetlen kisautó vagy valami hasonló.
Ott tartottam, hogy útra készen az autóban, amikor is Csipi megszólal: "Eme szorít" mutat a pocakjára. Ilyenkor persze azt hiszem, vagyis most már azért nem, de eddig úgy volt, hogy gyorsan meglazítottam a pelusát, vagy a biztonsági övet, ami amúgy nem szokott totálisan szoros lenni, mert azt hittem, valamit szorosan tettem fel rá mégis csak. És amúgy ma már nem dőlök be a trükkjeinek, amik az "uuutálom a gyerekülést- re" irányulnak, és mindent elkövet, csakhogy az ölemben utazhasson. Szóval a szorítás érzet,most már megtanultam, a pocakja, aminek eredménye, hogy kb. fél óra múlva muszáj megállnunk; pólócsere, nadrágcsere, arc és egyéb testrészek letörölgetése, az ülés és egyéb helyek letörlése, szóval majdhogy nem egy full - general, mert, hogy szegénykém kiengedte a kis vöröst a gyomrából.
Édesem,meglepődve kérdezi ilyenkor: "Eme, mi vóóót ez?"
Túl sok probléma vele MÁR nincs, csak max, ha elkezd unatkozni, és már inkább szaladgálna, mint ülne az autóban.
Azért ne csak Botiról beszéljünk, mert ugye van egy másodszülött kis szerelmem is. Csanád legalább annyira szereti a hordozót, mint bátyja ennyi idősen. Fészkelődik, szenved, míg az egész átmegy egy keserves, segélykérő zokogásba, izzasztó ordításba.
Boti, amikor már nagyon nem bírja a hangzavart, csatlakozik Csanihoz a "bá-bá-bá" csatakiáltás skandálásával, túlordítva tetét, hátha meglepődik, és torkára fagy a "sírdogálás". Ez egy pillanatra be is szokott jönni, de aztán megint eltörik a mécses, és az út végéig kitartóan folytatja, amit elkezdett.
Azért nem csak Boti,de mi is rendesen bedobjuk magunkat Pindinél: mindenféle vicces grimaszok, általunk költött dalok, kukucska játék, csiki-miki, stb. ami amúgy ideig- óráig működik is, de ugye mindent meg lehet unni egyszer.
Huh, célba értünk, túléltük! Bár elég nehéz volt koncentrálni, mondhatni, majdhogy nem lehetetlen, de legalább nem ütöttünk el egy pockot, egy őzet, egy gyalogost sem, és mi is ép bőrrel szálltunk ki a kocsiból.
Ötletek:
- füldugó
- zenehallgatás fülhallgatóval
- 1 doboz nervenpflege
- költöztess egy vándorcirkuszt az autóba, akik lefoglalják a gyerekeket
- ne menj hosszú útra, ha ezeket nem tudod bevállalni
- itt kiegészítheted saját ötleteiddel:......................................................
Ui: én sem voltam könnyű útitárs gyerekkoromban: mikor érünk már oda kérdés ismételgetése, hányás az utazások nagy részébe, stb. Szóval most én is megkaptam :)))
